www.youtube.com/watch?v=bKcqNC8hd_8

Ez illik a mai idézetemhez:

      Milyenek a francia emberek?  Mit mondanak ők saját magukról? Ha megnézitek a felrakott kis videót, hallhatjátok, hogy sok         tulajdonság elhangzik. Kortól, nemtől, lakóhelytől függően más és más, jó és rossz tulajdonság egyaránt. 

Legtöbbször előforduló szó két szó: travailleur= dolgos, szorgos    passionné=szenvedélyes.Persze a jó tulajdonságokból van több( optimista, erős, szabad, büszke, testvéries, tökéletességre törekvő stb.) , de emellett elhangzik néhány a rosszabbakból is( elbizakodott, elégedetlen, zsörtölődő, álmodozó stb.) 

És milyenek az én francia barátaim, ismerőseim?Hát ők is sokfélék, de alapjában véve kedves emberek.

Maurice és felesége Jacqueline nyugdíjas pedagógusok. 26 éve ismerem őket. A vívósport által ismertük meg egymást. Maurice volt Chalon-sur -Saone-ban a vívóegyesület elnöke. Ebben a francia városban a békéscsabai vívók  többször vendégeskedtek és vettek részt egy nemzetközi versenyen.Ha jól emlékszem, 8 évben kísértem el a csapatot erre a versenyre. Innen a barátság. Nem felejtem el, hogy abban az évben, amikor a berlini fal leomlásában mi magyarok jelentős szerepet játszottunk, a verseny ünnepélyes megnyitóján mi voltunk a "sztárok", a magyar csoport. Olyan éljenzés és ováció volt a csarnokban, hogy akkor valóban jó érzés volt magyarnak lenni.Aztán abban az évben, amikor mi magyarok elsőként ismertük el a független Ukrajnát, a versenyen ismét hatalmas ünneplés fogadta a maroknyi magyar(békéscsabai) csapatot. Nem győztük fogadni az öleléseket, mintha legalábbis személyesen működtünk volna közre az elismerésben. 

Maurice volt az, aki megszervezett számomra egy borkóstoló tanfolyamot Beaun-ban, ahol találkozhattam Franciaország sommelier bajnokával. Mindezt akkor, amikor a szakdolgozatomat írtam a francia szakon. Vendégül láttak, hogy segítsék az anyaggyűjtést. Ő volt az, aki csoportot hozott Magyarországra rögtön a rendszerváltás után, hogy utána a helyi TV-ben levetítve az itt forgatott filmet, megismertesse egy kicsit a vasfüggönyön túli világot és segítsen eloszlatni azt a homályt, ami nyugaton a volt szocialista országokkal kapcsolatban ellepte az agyakat.És ezt szisztematikusan csinálta, hiszen elmentek Lengyelországba, Csehországba, Szlovákiába is. Bizony, akkoriban úgy hitték, hogy itt mindenki unuformisban jár és minden közös.Ő volt az, aki segített, hogy az általunk szervezett nemzetközi vívó edzőtáborba,  békéscsabára francia vívók is jöjjenek. Amikor 2000-ben diákcsoporttal a Gorges du Tarn-ban jártunk, eljöttek meglátogatni bennünket,de aztán egy időre elveszítettük egymást.( Költözés, betegségek, címek elvesztése stb.)A Facebbok segített megtalálni ismét Maurice-t és Jacqueline-t. A fiukat találtam meg és általa újra felvettük a kapcsoltatot.Azóta 4 éve találkoztunk újra. Bár már nem fiatalok és  egy súlyos baleset, agyműtét , betegségek történtek az elmúlt években, mégis is képesek voltak bennünket meglátogatni, 200km-t autózni oda, ahol a családdal és barátokkal nyaraltunk, csak azért, hogy találkozzunk. Igen, nagyon kedves és szeretni való emberek. Nyoma sincs bennük arroganciának, nagyképűségnek, amit sokszor hallok franciákkal kapcsolatban.

 Michel és Josianne ma már szintén nyugdíjasok és egyik kedvenc városomban Aigues- Mortes-ban élnek Dél- Franciaországban.

Őket is a vívás révén ismertem meg és a mai napig tartjuk a kapcsolatot és remélem, hogy idén nyáron sikerül velük találkozni.Éveken keresztül volt egy "vándor" üvegünk, amelyben én hoztam tőlük  házi calvadost(almapálinka), aztán én vittem benne nekik házi pálinkát innen Békéscsabáról.Sajnos a flaska évek óta üresen áll nálunk a polcon, de most nyáron ismét majd viszek benne házi pálinkát, mert a tervek szerint Aigues- Mortes-ba is eljutunk.Michel volt az, aki mindent filmre vett, amikor Magyarországon jártak, mert azt mondta, hogy egyébként úgyse hinné el senki, ha csak mesélné a látottakat.

Dominique barátnőm, akivel hároméven keresztül dolgoztunk együtt egy Comenius projektben és hároméven keresztül minden kedd délután 4 órakor a Skype-on értekeztünk egymással, valamint a portugál és bolgár kolléganőkkel.Töltöttem vele egy hetet Portugáliában, egy hetet Hamburgban, egy hetet Cerizay-ben Franciaországban,ő is töltött egy hetet Békéscsabán a diákjaival  és nyaralt is egy hetet nálam Békéscsabán a rákövetkező évben.Másodszor Békéscsabára már nem azért jött, hogy megismerje, hogy bejárja a környéket, hiszen már ismerte. Egyedül miattam, a barátságunkért jött. Azóta is jó barátnőm

. Azt kell mondjam tehát, hogy a franciák barátokként hűségesek, segítőkészek és önzetlenek.Legalábbis az én barátaim ilyenek.

És most mesélek azokról a francia emberekről, akikkel még összehozott a sors, akikkel valamilyen kapcsolatba kerültem és őrzök róluk valamilyen emléket.

Meg kell emlékeznem Christiane-ról, aki tanítónő volt Chalon-sur Saone-ban. Rendszerint olyan gyerekeket tanított, akiknek bajuk volt még a nyelvvel is, mert bevándorló szülők gyermekei voltak.Akkoriban még nem volt internet, mobil telefon és ilyesmi.Én lelkesen tanultam a francia nyelvet, írtam neki a leveleket mindenféle témáról, amelyeket ő mindig kijavított és visszaküldött, hogy tanuljak a hibáimból. El tudjátok képzelni ezt a postán keresztül?Sokszor hetekig tartott a levelek jövése-menése.Ha találkoztunk, velem is úgy foglalkozott, mint a tanítványaival: lassan, tagoltan, szépen artikulálva beszélt velem még akkor is, amikor már egész jól tudtam franciául. Hozzászokott.Sajnos már nem él, korán elvitte egy súlyos betegség.Én viszont nagyon hálás szívvel emlékezem rá.Voltam nála órán a mi vívóinkkal. A kicsik készültek Magyarországból, kis magyar zászlókat festettek, egy magyar népmesét megfestettek egy hosszú faliképre, ami aztán sok éven át díszítette a francia terem (Provence) falát a suliban. Míg tönkre nem ment.

Marie-Claude-nál egy hónapig laktam La Garde-ban, amikor ösztöndíjjal a Touloni Egyetemen vettem részt továbbképzésen.Az egyetem fizette nála a szállást és a félpanziót.Na azt nem lehetne mondani, hogy Marie-Claude nagy "főzőbajnok" lett volna, vagy a takarítás lett volna a kedvence. Füstölt, mint egy gyárkémény,volt két kutyája, időnként három is, és elég lazán vette az életet. Két pareoval( nagy strandkendő) megoldotta az otthoni öltözködést. Amikor egyiket kimosta, elővette a másikat és azt tekerte magán körül.A házban még lakott egy japán egyetemista fiú és egy lengyel kolléganő, szintén franciatanár, rajtam kívül, de időnként voltunk tízen tizenketten is az asztal körül vacsorakor.Marie-Claude -tól nem lehett olyat kérni, amit ne tett volna meg szívesen. Elmesélte, hogy régebbi lakói is rendszeresen jelentkeznek nála, tehát nem szakad meg a kapcsolat.Én legutóbb négy éve látogattam meg, amikor Toulon közelében nyaraltunk.Felpakolt egy csomó általa főzött lekvárral.Még most is van belóle.

André bácsi, akit csak én hívtam André bácsinak és csakis magunk között, a családban. Mindössze azt tudtam róla, hogy valamilyen André.Egy már elég idős úr a feleségével szemben lakott azzal a házzal, ahol egy csoport kirándulóval én is laktam, a Gorge du Tarn-ban, Les Vignes-ben. Mivel a szorosban a mobil telefonok nem használhatók, a telefonfülkék pedig a három km-re levő faluközpontban vannak, rendszeresen megkértem André bácsit vagy a feleségét, hogy engedjék meg, hogy használjam a volnalas telefonjukat. A csoport hogylétéről kellett tájékoztatni rendszeresen az itthon levő szülőket, ismerősöket. Minden alkalommal ki akartam fizetni a telefon díját, de soha nem fogadták el."Oh, c'est rien!" mindig ez volt a válasz."Cserében" André bácsival rendszeresen történelmi vitákat folytattunk a két világháborúról. Ő huncutul összecsippentette a szemét és mindig megjegyezte, hogy milyen jól elbeszélgetünk, pedig a háborúkban mi ellenségek voltunk.Nagyon élveztem a vele való "vitákat". Most, 2013-ban ismét el fogok utazni Les Vignes-be, de sajnos attól tartok, hogy André bácsi már nem él, hiszen utoljára 9 éve láttam és már akkor is idős volt. Ha mégis sikerülne vele találkozni, majd beszámolok róla.

És beszélhetnék azokról az emberekről, akiktől a házakat, lakásokat béreltem a nyaralásainkhoz pl.Biot-ban, Annecy-ban, La Ciotat-ban, Embrun-ban, Sciez-ben, Volvicban, La Plaine sur Mer-ben, Saint Denis sur Loire-ban. Persze ezek az ismeretségek üzletiek voltak, nem barátiak.Az összes alkalommal interneten foglaltam le és fizettem előleget a szállásokért. Először tartottam tőle, hogy becsapnak, a képek a házakról nem az igazat mutatják stb. A magyar agyam nehezen hitte el, hogy nem így lesz, de vállaltam a kockázatot.Ma már nem tartok ettől, engem soha, de soha nem vertek át. Volvicban pl.a  lefoglalt ház nyitott ajtóval várt bennünket, a tulaj nélkül.Az összes szomszéd tudta, hogy jövünk, de a tulajdonos nem tudott ott lenni, valami sürgős dolga akadt.Meghagyta, hogy nyugodtan költözzünk be, majd jön. Két nap múlva tudott velünk találkozni. Kiderült, hogy egy testnevelés szakos tanárkolléga a ház kiadója és amikor megtudta, hogy a férjem és én is tanárok vagyunk, már a kauciót sem kérte el, megbízott bennünk, pedig életében akkor találkozott először magyarokkal.Szívesen emlékszem a gyógyszerészre, aki Nantes-ban a hirtelen megbetegedett barátunkat segített ápolni, gyógyszert adott, amit nem is lehetett volna recept nélkül.Szóval sok- sok személyes tapasztalat után elmondhatom, hogy én szerencsés vagyok, mert mindig olyan francia emberekkel hozott össze a sors, akik segítettek, támogattak vagy egyszerűen csak kedvesek voltak, érdek nélkül.

Miután a földön már majdnem 7 milliárd ember él, gondolom 7 milliárd különböző tapasztalat lehetne, ugyanannyi különböző véleménnyel. És ez így van minden téren. Aki rosszat tapasztal, rossz véleménye lesz, mert hajlamosak vagyunk általánosítani. Azt viszont nehezen viselem, amikor tanítványaim egy része, vagy ismerősök, ismeretlenek summásan kijelentik, hogy utálják a franciákat.

Azt mondják, hogy mert nagyképűek, arrogánsak, felvágnak, nem beszélnek nyelveket, stb. Biztosan van közöttük ilyen is, de köztünk, magyarok között nincsenek ilyenek?Na ugye.