Utaztatok már valaha vonaton Franciaországban vagy mondjuk a vonatok sztárján, a TGV-n? TGV= train á grande vitesse, azaz a nagy sebességű vonat, mint tudjuk ,a franciák egyik büszkesége. Valahányszor ösztöndíjasként megfordultam Franciaországban, mindig sikerült egy oda-vissza utat ezen a szuperszerelvényen utazni az ország különböző ponjai és Párizs között. Utaztam többed magammal és egyedül is. Mindegyik úthoz kapcsolódik valamilyen emlékezetes pillanat. Először Grenoble és Párizs között ülhettem TGV-n.( Már maga a szerelvény is impozáns. Sem a motorvonatok, sem a vagonok nem hasonlítanak a mi általunk megszokott vasúti kocsikhoz, motorvonatokhoz. A műszaki dolgokról nem is beszélve. Ezeket most nem taglalnám, nem értek hozzá.) Mindenesetre nagy izgalommal vártam az első utat ezen a vonaton. Itt nem kell tolakodni a felszállásnál, mert csak annyi jegyet adnak el, ahány ülőhely van, tehát mindenkinek jut. Fellépve a vonatra a nagy csomagjainkkal,mindjárt láttuk, hogy a böröndöket nem lehet bevinni az utastérbe, ugyanis nem férnek. A vagon belseje majdnem olyan, mint a repülőé. Csak egy kézi poggyász méretű kisebb táskát, vagy böröndöt tud az ember az ülések fölötti csomagtartóba elhelyezni. Az ülések közötti folyosók sem szélesek, az egymás előtti , mögötti ülések pedig elég közel helyezkednek el egymáshoz, hiszen itt is vannak az előttünk levő ülésről lehajtható asztallapok. Viszont a kocsi előterében nagy polcsorokat alakítottak ki a csomagok számára. Na persze, mi a magyar agyunkkal máris azon kezdtünk el gondolkodni, hogy hogyan lehetne mégis valahogy beerőszakolni a nagy cuccokat is. Mert "Mi lesz ha ellopják?" Merült fel rögtön a kérdés. Csak rövid vita után jöttünk rá, hogy a vonat meg sem áll az úticélunkig, tehát ugyan ki tudna útközben meglépni a mi böröndjeinkkel. De azért jellemző, hogy mi volt az első gondolatunk, nem ?
Ezen az úton még a büfékocsit is kipróbáltam, aztán soha többet, mert igen borsos az ára mindennek. De akkor, gondoltam egyszer az életben muszáj azt is megnézni. Gondoltam, egy kávé árába csak nem fogok tönkre menni.Miután mindig cukor nélkül iszom a kávét, a táskámban általában mindig van néhány olyan kávécukor, amit valahol nem használtam fel és elraktam. Ez csak azért érdekes, mert innen indult az én kávécukor gyűjtési mániám. Van belőle sokféle, sokfelől. Így a büfékocsiban is igyekeztem szemrevételezni a cukrokat. Híres zeneszerzők portréival és aláírásukkal díszített csomagocskákban pihentek a kávécukrok egy kosárban a büfépulton. Miután ilyeneket még nem láttam, szerettem volna mindegyik fajtából a gyűjteményembe. A büfés fiú nem vette jó néven, hogy több cukrot is be akartam gyűjteni, mint amennyi jár. Elmeséltem neki, hogy miről van szó.Kiderült, hogy az ő egyik barátja is hódol hasonló szenvedélynek. Akkor elővettem a táskámat és kerestem a nálam levő cukrokból a barátjának, magyar kávécukorja nemigen volt neki. Ettől kezdve nem csak a zeneszerzős de még tengeri állatos csomagolású cukrokat is kaptam az én Szerencsi Cukorgyár felíratú cukraimért cserébe.Azóta is becses darabjai ezek a kollekciónak, mert mindig eszembe jut róla az első TGV-s utam.
Folyt.köv.