Már régen került új cikk a blogomra, de most igyekszem pótolni. Igazság szerint már a jövő évi franciaországi nyaralásra gondolok, mert természetesen időben el kell kezdeni álmodozni, ötleteket és a pénzt gyűjteni, tervezgetni, szállást keresni stb. Már majdnem két éve, hogy a Loire völgyben is jártunk barátainkkal együtt. Nekem ez a vidék nem volt teljesen ismeretlen, hiszen 15 évvel ezelőtt egy hónapot tölthettem Tours-ban, az ottani egyetemen ösztöndíjasként. Nagyon emlékezetes számomra ez a képzés, mert talán ott gyűlt össze a legszínesebb csoport, a szó szoros értelmében is, ha a nyári továbbképzésekre gondolok. Csak 15-en voltunk, franciatanárok zömében, és igen jól kijöttünk egymással.Volt három nagyon kedves máltai kolléganő, Marise, Marie-Louise és Moira.Nekem addig Málta csak egy sziget volt és egészen addig még nem találkoztam máltai emberekkel sem. Hát ők is így voltak ezzel, ők sem kerültek kapcsolatba addig magyarokkal.Nagyon irígyeltem őket,mert a francia mellett kiválóan beszéltek angolul, de az egyetemen összefutva valamelyik arab országból származó diákkal is kiválóan megértették egymást. Állítólag a máltai nyelv volt ebben segítségükre, de az olasz sem volt probléma számukra.Aztán ott volt Carmen, a fiatal kis spanyol kollegina, David, aki a La Manche valamelyik szigetéről érkezett és Ralf, aki Németországot képviselte a csoportban és nem szégyellte "eligazítani" az órát tartó tanárunkat, ha nem találta megfelelőnek a felkészültségét. Svájcból Gerdi, Ausztráliából Susanne színesítette tovább a csapatot. Joussouf Bisszau-Guineából lett delegálva. Ő így mondta. Ő nem volt franciatanár, de , ahogy mesélte, országa elküldte egy hosszabb tanulmányútra, mert majd miniszter lesz belőle. Na ő volt csak igazán "színes" a csoki bőrszínével és a gyönyörű népviseletével, amit lelkesen hordott a hétköznapokon. Szinte kivétel, hogy a csopotképen öltönyös, nyakkendős. Azóta sokszor eszembe jutott már, hogy vajon lett-e tényleg miniszter belőle. Ázsiát egy kínai és egy japán kolléga képviselte. A kínai nevére sajnos már nem emlékszem, de arra igen,hogy nagyon helyes, kedves fiatal hölgy volt, de nagyon zárkózott. Miének hívták a japán kolléganőt. Mié mesélt nekünk a japán teaszertartásról, majd bemutatót is tartott. Állítólag évekig tanulják ezt a bonyolult szertartást és ő már a valahanyadik szintet elérve be is tudta mutatni. Szépen, kimonóba öltözve, olyasmi eszközzel,mint régen a borotvaecset, kavargatott egy zöld, habos folyadékot.Erre határozottan emlékszem, mert aztán, amikor meg kellett inni ezt a "teát", becsuktam a szememet és úgy ittam ki a csészét.Én a teát valahogy másnak képzeltem. Mié volt az, aki az egy hónap végén a csoport minden tagjának ajándékot osztott ki. Minden ajándék be volt csomagolva , így nem láttuk mi van a csomagban és mindenkinek el kellett venni egyet, mint egy zsákbamacskát. Én egy nagyon szép kézzel festett kendőt kaptam és valahányszor a nyakamba teszem, mindig eszembe jut Mié. És az is eszembe jut,hogy Maria, a venezuelai kolléganő mennyit ugratta őt a négy hét alatt. Maria volt a kedvencem a csoportban, vele jöttem ki a legjobban, ő lett a barátnőm. Kár, hogy a világ másik felén él. Maria nagyon életvidám, jó humorú nő volt. Tűzről pattant, szabadszájú, nyitott, tejeskávé bőrszínével igazi szépség volt. És, hogy mivel ugratta Miét? Hát a japán kolléganő majdnem ellentéte volt a zárkózottságával, komolyságával és amikor Maria arról beszélt, hogy hogyan kell a parfümöt használni, hogy a férfiakat levegyük a lábukról, Mié fülig pirulva mesélte el, hogy ez náluk szóba sem jöhet, a férjeknek nem szokásuk náluk szerelmet vallani, sem tűzbe jönni a finom illatoktól, sőt a férje még soha se mondta neki, hogy szereti. Na, több sem kellett Maria-nak, egész hónapban oktatásnak vetette alá Miét ezen a téren. Mivel a japán udvarias nép, Mié udvariasan tűrte. Az is lehet, hogy végül néhány dolgot meg is fogadott, de ezt már sosem fogom megtudni. Magyarországról ketten voltunk a csoport tagjai. Sajnos Anikót azóta sem láttam és a többieket sem. Viszont sokszor jutnak az eszembe és örülök, hogy a Loire völgye nekem nem elsősorban a nevezetes kastélyokról szól, hanem az én emlékezetes, "színes" csoportomról.